Az első norvégok

 

A mai Norvégiában akkor jelent meg először az ember, amikor a szárazföldi jégtakaró visszahúzódott. (Körülbelül 10000 évvel ezelőtt) 

 

Norvégia néven említett területek csak a 800-as években egyesültek. Két fő típusú közösséget alkottak: léteztek közgyűlések, tings, melyek a központi Allting körül szerveződtek, valamint kiskirályságok. 872-es esztendőben Széphajú Harald király próbálta egyesíteni az országot, de ez még évtizedekig elhúzódott. Az egyesítési folyamat feltehetőleg 1060-ra fejeződött be.

 

A középkor

 

Az 1130-as esztendő vízválasztónak bizonyult a norvég történelemben. Egy békés időszakot szakítottak meg konfliktusok és egy 1227-ig húzódó polgárháború. 1130-as év más szempontból is különleges. Innentől számítják a középkor virágzó szakaszát, melyben növekedésnek indul a népesség száma, konszolidáció jellemzi az egyházat, és fejlődésnek indul a városiasodás. Ahogy a korona és az egyház egyre több területet vont hatalma alá, úgy növekedett az állam- és közigazgatás is. A modern történészek felfogása szerint ekkor tekinthetjük először Norvégiát egységes államnak. A viking korszak rabszolgái eltűntek a középkor derekára. Ezalatt az időszak alatt Norvégia politikai központjának súlypontja áttevődött délnyugatról az Oslo-fjord körüli vidékre. V. Haakon király uralkodása idején, az 1220-as években Oslo lett Norvégia fővárosa. Ezt megelőzően a hely jelentéktelen házak csoportjából állt az Oslo-fjord legbelső részén. Amikor a pestis elérte Norvégiát 1350-ben, a város állítólag nem több mint 2000 ember lakhelyéül szolgált. Ebben az időben Bergen népessége 7000, Trondheimé pedig 3000 fő volt. A pestis tombolásának szörnyű következményei voltak: a népesség felére, ha nem egyharmadára csökkent az 1350-es szinthez képest. A király és a nemesség ezért arra kényszerült, hogy határoktól függetlenül más földeken és hűbéri birtokon jusson jövedelemhez, elősegítvén ezzel az északi országok politikai egységének növekedését. 1319-től 1343-ig Norvégia és Svédország egyesített királyságban élt, és ezt az intézményt később kiszélesítették belső skandináv királyi házasságok révén. 1380-ban egyesítve Norvégiát és Dániát, mely unió egészen 1814-ig tartott.

 

A kereszténység eljövetele

 

A kereszténység bevezetése Norvégiában egy hosszú folyamat eredménye, mely körülbelül kétszáz évig zajlott. Természetes következménye volt a keresztény Európával fönntartott kapcsolatoknak, a kereskedelmi kapcsolatoknak és a viking portyázásoknak. Angliából, Németországból és Dániából érkező misszionáriusok hozzájárultak az északi istenek hagyományos hitének meggyengüléséhez. 

Az egyház megnyerte a végső csatát. Röviddel az 1100-as esztendő előtt megjelentek az első püspökségek 1537-ben a reformációt Norvégiában királyi dekrétum rendelte el. Ekkor az ország dán hatalom alatt állt és a reformációt egyszerűen úgy tették kötelezővé, hogy bevezették a dán-norvég egyházi rendeletet Norvégiában is. Az 1600-as évektől a lutheránus vallás volt az egyetlen vallás Norvégiában.

 

Unió Dániával

 

A középkor késői szakaszát jelentős gazdasági hanyatlás jellemzi Norvégiában. A XIV. században a  lakosságot megtizedelte a pestis és egyéb járványok. A határvidékek gazdaságait elhagyták és csökkentek a jövedelmek. A gazdasági visszaesésnek politikai következményei is voltak. Dánia befolyása, mint legfontosabb északi ország, egyre növekedett. Dán és német nemeseket neveztek ki a legmagasabb állami  hivatalokban. A birtokok és püspöki székhelyek külföldi kezekbe kerültek. A norvég nemesség egyszerűen elsorvadt. A norvég nép képessége a nemzeti önérvényesítésre alapjaiban meggyengült. 1450-től a Dániával kötött Uniót egyezményekben fektették le. Az egyezménynek garantálnia kellett volna a 2 állam közötti egyenlőséget. De nem ez történt. 1536-ban Norvégia megszűnt mint önálló királyság. Ez egy nemzetgyűlésen következett be Koppenhágában. Norvégi a dán korona alárendeltje lett.  Norvégiának be kellett szállni a harcba, amit a dánok vívtak a svédekkel és a balti-tengeri hatalmak ellen. Az eredmény: a dán királynak le kellett mondania Svédország javára a norvég területekről. 1660-ban a 2 királyság abszolút monarchiában kapcsolódott össze. Az országot Koppenhágából kormányozták Az igazi hatalom az állami hivatalnokok kezében összpontosult. Norvégia jól járt ezzel, lévén, hogy idővel az állami hivatalnokok kezdték magukénak tekinteni a norvég álláspontokat. Dániát és Norvégiát egy gazdasági egységnek tekintik. Ennek megfelelően Dániának kizárólagos joga volt a gabona értékesítésére délkelet Norvégiában (1737) és hasonló monopólium volt érvényben Dániában a Norvégiából származó vas eladására vonatkozóan.  Az 1700-as évek vége felé kérvényt adtak be egy Norvég Nemzeti Bank létrehozására, és ezzel egyidejűleg támogatták magasrangú hivatalnokok kérvényét egy norvég egyetem megalakítására. A kérvényeket elutasították, mivel a kormány tartott minden lépéstől, mely elősegíthette Norvégia önállóságát, meggyengítve ezáltal az uniót. A norvég egyetem, valamint a nemzeti bank ötlete a fokozatosan növekvő nemzeti öntudat szimbólumává vált. A napóleoni háborúk alatt (1807 – 1814) felgyorsulnak az események. Dánia/Norvégia Franciaország szövetségese, és a kialakuló blokád Norvégiát elszakítja mind Dániától, mind pedig a piactól. Megakad a hajózás és a faáruk exportja, és az országot éhínség sújtja. Mivel az országot már nem lehet tovább Koppenhágából irányítani, magasrangú hivatalnokokból kormányzó tanács alakul.

1811 nemzeti egyetem létrehozása.

 

Elszakadás Dániától

 

1814 januárjában VI. Frigyes dán király megadta magát, megszakította kapcsolatait Napóleonnal, és Norvégiát átadta svéd riválisainak. Így ért véget a 434 éven át fennálló unió Norvégia és Dánia között. 1814. május 17-én formailag elfogadták a norvég alkotmányt, és Keresztély Frigyes herceget királlyá választották. Május 17-e azóta is Norvégia nemzeti ünnepe. A napóleoni háború győztesei azonban nem fogadtak el semmilyen eltérést a megállapodásban foglaltaktól. A svédek megpróbáltak diplomáciai nyomást gyakorolni, de amikor ez eredménytelennek bizonyult, fegyveres támadást indítottak a norvégok ellen, és hamarosan győzedelmeskedtek. 1814. október 10-én Keresztély Frigyes lemondott a hatalomról, és elhagyta az országot. Norvégia újból egy unió részévé vált.

 

1814-1905

 

1814-et követő években Norvégiát minden idők legnagyobb gazdasági válsága sújtotta. Közös piaca Dániával megszűnt, a brit piacok nem engedték be a norvég faárut, a bányák és fűrészmalmok pedig elvesztették külföldi ügyfeleiket. Az 1830-as éveket követően gazdasági fellendülés mutatkozott Norvégiában, és ez előhívta a kereskedelem és a vámszabályok liberalizálásának szükségességét. A kereskedelmi jogokat kiterjesztették, és a vámtarifák is a szabad kereskedelemnek kedveztek. Norvégia egyéb tekintetben is bekapcsolódott Európa általános fejlődésébe. Az első vasútvonalat 1854-ben fektették le Oslo és Eidsvoll között. Távíróoszlopokat emeltek és új gazdálkodási formákat vezettek be a mezőgazdaságban. A modern ipar alapjait Norvégiában az 1840-es években teremtették meg az első textilgyárak és ipari üzemek létesítésével. A norvég kereskedelmi flotta 1850 és 1880 között látványos fejlődésen ment keresztül. Éleződött az ellentét a magasabb beosztású hivatalnokok képviselői, valamint a parasztok és a radikálisok küldöttei között. A parasztok már 1833-ban többségben voltak. 1859-ben sikertelennek bizonyultak az első pártalapítási kísérletek, tíz évvel később azonban létrejött az első liberális társulás. 1884-ben megalapították a radikális Liberális Pártot, Norvégia első politikai pártját, és néhány hónappal később politikai párja, a Konzervatív Párt is létrejött. Az évszázad vége felé egyre élénkültek az uniós nézeteltérések. Svéd csapatok akadályozták meg a norvégok vágyainak teljesítését. A norvégok a század utolsó éveit saját katonai hatalmuk kiépítésére fordították. A konzulátus ügye robbantotta ki a végső konfliktust a két ország között. 1905. március 11-én azzal a céllal alakult meg Michelsen miniszterelnök kormánya, hogy a konzulátus ügyét, mint egyoldalú norvég akciót keresztülvigye. A király már nem tekinthető Norvégia királyának, és ezáltal véget ért Norvégia és Svédország uniója. Svédország az unió felbontásának feltételeit tárgyalások útján kívánta megszabni, továbbá népszavazást indítványozott annak eldöntésére, hogy egyetért-e a nemzet egésze a változással. A népszavazásra 1905 augusztusában került sor. Összesen 368 392 norvég szavazott az unió felbontása mellett, és mindössze 184-en szavaztak ellene.

Sikerült az unió békés felbomlásáról megállapodnia.

 

Norvégia 1905 után

 

Élénk viták folytak az államformáról. Az 1905-ben rendezett népszavazáson a nagy többség a köztársasággal szemben a monarchia mellett adta le voksát. Svédországgal való unió felbontását követően a gazdasági növekedés korszaka következett Norvégiában. 55 %-kal növekedett a GDP, ami átlag 4 %-os növekedést jelentett évente. Az ipari forradalom második fázisának következtében növekedett a népesség, és javultak az elhelyezkedési esélyek. Az olcsó vízi energia kiaknázása és külföldi tőkeberuházások jellemezték a korszakot. Kiépült az elektrokémiai és elektrokohászati ipar, és új termékek jelentek meg a piacon. +  számos új ipari központ A második világháború kitöréséig tartott a gazdasági fellendülés. Az iparosodás kezdeti évei igen szerény változást hoztak az ország szociális szerkezetében. Még 1910-ben is a foglalkoztatottak 42 %-a mezőgazdasággal vagy erdőgazdálkodással foglalkozott. 1920-ban ez az arány 37 % volt, mára pedig 3,7 %-ra csökkent. Az első világháborúban Norvégia semleges maradt. Második világháborúban is próbált semleges maradni, de a német hadsereg megtámadta. A norvég kormány emigrációban folytatta munkáját. 1945. június 7-én visszatért a kormány. 1949-ben Norvégia Dániával együtt csatlakozott a NATO-hoz.

 

A háború utáni években egyenletes gazdasági fejlődés jellemezte Norvégiát. Jelentős forrásokat mozgósítottak a jóléti állam felépítésére, ami egy általánosan igazságos társadalom megvalósítását szolgálta.

 

forrás: www.alter-energia.hu/docs/Norvegia_tortenelme.doc