I. Margit - skót királynő 

II. Erik norvég király és Margit skót királyi hercegnő egyetlen gyermeke. Anyja, Skóciai Margit norvég királyné III. Sándor (1241–1286) skót királynak és Plantagenêt Margit (1240–1275) angol királyi hercegnőnek, III. Henrik angol király legidősebb lányának és I. Eduárd angol király húgának az egyetlen lányaként jött a világra. A kis Margit hercegnő születése pedig 1283. április 9-én az édesanyja életébe került. Ezzel a halálesettel kezdődött meg Skóciában a trónöröklési krízis, hiszen Margit norvég királyné előtt három hónappal hunyt el váratlanul és gyermektelenül az öccse, Sándor herceg (1264–1283), a skót trónörökös, és mivel III. Sándor skót királynak a kisebbik fia, Dávid herceg (1273–1278/1281) is meghalt már korábban, így a skót királynak csak egyetlen közvetlen örököse maradt, ez az egyetlen csecsemő lányunokája. III. Sándor egyszerre értesült unokája születéséről és lánya haláláról. A skót főnemesek 1284. február 5-én elismerték Margit norvég királyi hercegnőt a skót király örököseként arra az esetre, ha nem születne fia. Ekkor III. Sándor még özvegy volt, de rábeszélték egy újabb házasságra, és a még csak 44 éves király újabb fiúutódok reményében 1285. november 1-jén másodszor is megnősült, és feleségül vette a Capeting-dinasztia egyik oldalágából származó 16 éves Dreux Jolán (1269–1322) monforti grófnőt, IV. Jánosnak, Dreux és Monfort grófjának a lányát. A király azonban négy hónappal a házasságkötés után, 1386. március 19-én váratlanul meghalt. Egyetlen örököse, az unokája a távoli Norvégiában nevelkedett, és a harmadik életévéhez közeledett. A szokások értelmében nem kiáltották ki királynak a kis örökösnőt, hanem az özvegy királynét kérdezték ilyenkor, hogy terhesnek érzi-e magát vagy sem, mert ez esetben meg kell várni a születendő gyermek érkezését, aki megelőzné a kis Margitot a trónöröklésben. A királyné várandósnak jelentette ki magát, és novemberig kivártak Skócia új királyának bejelentésével. A királyné azonban nem produkált trónörököst, feltehetően csak időhúzás volt a részéről, és álterhességről volt szó, bár halva születésről is pletykáltak. Ekkor már nem lehetett tovább várni a norvég hercegnő királlyá kiáltásával, és Margit hercegnőt I. Margit néven a távollétében Skócia királyává nyilvánították. Távolléte és kiskorúsága idejére hat gyámot jelöltek ki, akik a következők voltak: William Fraser St Andrews-i püspök, Duncan fife-i gróf, Buchani John Comyn, Badenochi John Comyn, Róbert glasgow-i püspök és Jakab, Skócia főudvarmestere. Közben a norvég és az angol udvar között tárgyalások kezdődtek a kis királynő eljegyzéséről is. 1289. november 9-én a Salisbury Szerződésben I. Eduárd angol király elismerte a gyámok kormányát Skóciában, majd a Birghami Szerződésben 1290. júliusában megerősítették a hétéves skót királynőnek és I. Edwárd elsőszülött fiának, a hatéves Edwárd walesi hercegnek az eljegyzését, de kikötötték, hogy a házassággal, melynek létrejöttekor a férj elnyeri a skót királyi címet, Skócia megőrzi függetlenségét. A skótok ekkor már sürgették a kis királynő Skóciába érkezését, trónra ültetését, megkoronázását, hogy a skót szokásokat elsajátíthassa. Az apa, II. Erik 1290. nyarán útjára is indította lányát új hazája felé, de a norvég hajadon, ahogy többnyire utalni szoktak rá, az út során hirtelen meghalt az ekkor még Norvégiához tartozó Orkney-szigetek közelében a hajója fedélzetén, így nem léphetett skót földre, és a trónöröklési krízist a halálával tovább mélyítette. A királynő holttestét nem vitték tovább Skóciába, hanem visszahajóztak szülőhazájába, Norvégiába, és Bergenben, édesanyja mellé helyezték a földi maradványait Krisztus templomában (Kristkirken), a Régi Katedrálisban.