A lappok – vagy más néven számik – lakóhelye Észak-Norvégiától és Svédországtól Finnország legészakibb részein át egészen az Oroszországhoz tartozó Kola-félszigetig terjed, tehát az ún. Lappföld kb. 1500-2000 km hosszú és 200-400 km széles óriási földterület (kb. 400 ezer km2). A lappok számát kb. 70-80 ezerre becsülik, akiknek nagyjából a fele beszéli ősei nyelvét. A számi alapnyelv már több száz éve felbomlott. Jelenleg tíz különböző nyelvjárást tartanak számon, melyek között már olyan nagy eltérések alakultak ki, hogy külön nyelvnek is tarthatók. Hatnak saját irodalmi nyelve is van. Életmódjukat tekintve a lappok jó része réntenyésztéssel, földműveléssel és halászattal foglalkozik. Mára már szinte mindenhol kisebbségben élnek.

 

A kutatók számára a legtöbb fejtörést a lappok eredete okozza, hiszen a lapp nyelv és a balti finn (finnségi) nyelvek azonos alapnyelv leszármazottai, de a lappok antropológiailag más típusba tartoznak (uráli típus, lapponoid csoport), mint a legközelebbi rokon nyelveket beszélő balti finnek (főleg balti típus). Ennek az ellentmondásnak a feloldására a múlt századtól kezdve számos hipotézis született. A lapp nép valószínűleg a korai neolitikumban – az utolsó jégkorszak jégtakarójának a visszahúzódása után – a komsa kultúra Skandináviába betelepülő népességéből és a Kr. e. 4. évezredtől a Kelet-Karjalába, Finnországba és a Baltikumba beáramló finnugor eredetű népességből származik. Feltehetően Kr. e. 1500-1000 körül kezdődött meg az őslapp kiválása a közös alapnyelvből, mikor a balti, majd germán hatás eredményeképpen a finnségi népek ősei kezdtek áttérni a földművelő és állattenyésztő életmódra, míg a lappok ősei Karjala és Finnország területén magukba olvasztották Fennoskandia őslakóit. A számi nép minden bizonnyal számos embercsoport egybeolvadása folytán alakult ki. Erre utalnak a különböző területen élő lapp népcsoportok közötti antropológiai és genetikai eltérések.

A lapp nyelv a későbbiek során több ezer éven át érintkezett a balti finn nyelvekkel, elsősorban a finnel és karjalaival, majd a skandináv nyelvekkel és az orosszal.

 

Dél-Finnországból és Karjalából a lappok egyre északabbra vándoroltak a terjeszkedő finn és karjalai települések, valamint feltehetően az adóztatás elől. A vándorló vadréneket követve a lappok ősei legkésőbb a Kr. u. 1. évezred folyamán fokozatosan érték el a Jeges-tengert és mai lakóhelyüket. Ezzel egyidejűleg kezdtek rátérni a rénszarvastenyésztésre is, de ez csak a 16. századtól kezdve vált jelentőssé.

 

A lapp nép történelmének felvázolásakor meg kell említeni, hogy ez a hagyományos életformáját sokáig megőrző természeti nép nem teremtett nagy birodalmat, nem igázott le más népeket, hanem élte a maga életét, amely állandó küzdelem volt a természeti erőkkel.

 

Történelmük – az utóbbi másfél ezer évben – egyrészt egyfajta lassú visszahúzódás más népek elől, másrészt, mivel nem alkottak saját államot, történelmük az államalkotó nemzetek (norvég, svéd, finn, orosz) történelmének része, melyben fontos szerep jut a lappok megadóztatásának.

 

A görög Pütheasz Kr. e. 325-ben valószínűleg őket említette, mikor az északon élő phinai népről írt. Tacitus Germania című munkájában (Kr. u. 98) a fenni nép bemutatásakor minden bizonnyal az őslappok mindennapi életéről számolt be, nem sok dicséretet pazarolva rájuk, igen vadaknak festette le őket. A 9. században a viking Halogalandi Ottár tett róluk említést a Kola-félsziget leírásakor (terfinne). Az orosz krónikákban 1000 körül szerepeltek először (lop). A 12. század végén a dán Saxo Grammaticus a lappokat jó íjászoknak és síelőknek nevezte, ezenkívül varázslóknak és jósoknak is.

 

A lapp elnevezés a 12. században jelent meg a svéd nyelvben, amelyet talán a vikingek használtak először a Ladoga-tó környéki településeiken. Korábban a finn terminus volt használatban náluk. (Egyébként a lappok maguk a lapp elnevezést pejoratívnak érzik, ezért egyre inkább terjed belső nevük, a számi használata).

 

Nagyjából a 9. századtól kezdődött a lappok rendszeres adóztatása. A norvég király olyan jogokkal ruházta fel hűbéreseit, hogy azok adót szedhettek a lappoktól és kereskedhettek velük. A norvégokon kívül adóztatták a lappokat a svédek, a finnek, a karjalaiak és az oroszok is. Gyakran előfordult, hogy a kezdetben prémekben és halban fizetendő adót egyszerre többen is beszedték. A kíméletlen adóztatás, valamint a norvég, a svéd és a finn parasztok észak felé terjeszkedése egyre kevesebb teret hagyott a lappok számára, hogy hagyományos életmódjukat űzzék, s a még lakatlan területek felé szorultak. A svéd király már a 14. század közepén adómentességet ígért azon alattvalóinak, akik Lappföldre költöztek. Ugyanez ismétlődött meg a 17. század második felében, XI. Károly királysága idején.

 

Az adóbehajtást a királyok gyakran bérbe is adták. Svédországban ezt I. Gusztáv idejében szüntették meg, ettől kezdve az adók az államot illették. A karjalaiak adóbehajtási joga először Novgorodra, majd a 15. század végétől Moszkvára szállt. Lappföld adóztatása nemzetközi kérdés is volt, a háborúkat lezáró békeszerződésekben is szerepelt. A Svédország (amelyhez akkor Finnország is tartozott) és Dánia–Norvégia között 1751-ben megkötött strömstadi békeszerződés záradéka biztosította a számik részére a két állam közötti határ átjárhatóságát, a szabad föld- és vízhasználatot és tengeri halászatot, továbbá teljes semlegességet garantált számukra a két szerződő fél közötti esetleges háborúban. Ez a számik jogait elismerő szerződés olyan jelentőséggel bírt a későbbiekben, hogy azt az utóbbi időben a számi nép Magna Chartájának is szokták nevezni.

A rénszarvastenyésztés velejárója, hogy a lappok a rénszarvascsordákkal téli és nyári szállásaik között vándoroltak. A határokon az átjárást gyakorlatilag semmi sem korlátozta.

 

A számi társadalom alapját a családok közössége (siida) alkotta, melyek megélhetését a közös tulajdonban lévő földterület nyújtotta. A földet családonként vagy nemzetségenként osztották fel.

 

A keresztény térítés már a 11. században megkezdődött, de az adóztatás megszervezése jóval sikeresebbnek bizonyult, mint a hit terjesztése, mivel a lappok jelentős része mások számára megközelíthetetlen területen élt. Lakóhelyük nyugatabbi vidékein a 16. századtól evangélikus templomok épültek, míg a Kola-félszigeten és környékén a 15. majd a 16. században létesültek ortodox kolostorok, melyek jobbágyaikká tették az ottani lappokat, s gyakran maguknak sajátították ki a legjobb halászhelyeket és legelőket. A kereszténység lassan terjedt a lappok között, még a 19. században is voltak, akik a sámánhit követői voltak.

 

Az Oroszországhoz tartozó lappok 1764-ben állami jobbágyokká váltak, de a kolostorokat is el kellett tartaniuk. Az 1861-es jobbágyfelszabadítás után viszont a lappok gyakran a kereskedők és hitelezők áldozataivá váltak. Az amerikai indiánokhoz hasonlóan a lappok megkörnyékezésében és félrevezetésében a múlt század második felétől kezdve egyre gyakrabban használták az alkoholt.

 

A nyugatabbra fekvő lapp területeken a 19. század 40-es éveitől kezdve egyre több követőre talált Lars Levi Laestadius lelkész puritán mozgalma, mely mind a mai napig nagy népszerűségnek örvend fenn Északon. 1852-ben a szeszárusítás betiltását követelő lappok egy csoportja a norvégiai Kautokeinóban megölte a kereskedőt, felgyújtotta a boltot, a paplakot és a rendőrőrsöt. A lappok történelmének ezt a szinte egyetlen felkelését szigorú megtorlás követte. Két lázadót lefejeztek, heten pedig börtönben pusztultak el közülük.

 

Az első lapp nyelvű egyházi jellegű kézikönyv 1619-ben jelent meg, s ezt követte 1633-ban egy katekizmus. 1755-ben látott először napvilágot lappul az Újszövetség, majd 1811-ben a teljes Biblia.

 

A jelenlegi Lappföldtől délre élő lappok a 16–18. században fokozatosan beolvadtak más népekbe. A 18. század közepén Svédországban új erőre kapott a svédek és a finnek telepes mozgalma, mely egyre szűkebb keretek közé szorította a hagyományos lapp gazdálkodást, s ez többek közt a lappok elszegényedéséhez vezetett. A 19. század közepére a svédországi lapp nyelv helyzete már annyira megrendült, hogy sokak számára feleslegesnek tűnt további fenntartása. Az iskolareformok egyik célja nyíltan a svédesítés volt, melyet hatékonyan segített az általánossá váló svéd oktatási nyelv. A 20. század elején megváltozott a hivatalos állami politika, nem törekedtek többé az erőszakos civilizációs program végrehajtására, de ekkorra a lapp társadalom már menthetetlenül bomlásnak indult.

 

Norvégiában a 18. század végétől kezd erősödni az asszimilációs politika, amely a 19. század végére már intézményesített norvégosítássá vált. Megszülettek az első nyíltan asszimilációs törvények. Nagyarányú telepítésekkel megváltoztatták a nemzetiségi arányokat. Jelentős norvég helységek jöttek létre elsősorban a határövezetekben. 1905-ig kiépült a norvégosítás formai és intézményes kerete. A 20. század elején például csak az vehetett földet Norvégiában, akinek norvég volt a neve és beszélt norvégul. A lappok teljes beolvasztását célzó oktatási rendeletek a második világháborút követő évekig maradtak hatályban. Finnországban is jelentkeztek a finnesítés különböző formái, ha nem is olyan élesen, mint a fentebb említett területeken.

 

A Kola-félszigetre – melynek a nagy északi háború (1700–1721) után átmenetileg csökkent a stratégiai jelentősége – 1868-tól a határterületek biztosítására oroszokat telepítettek, akiknek nem korlátozták kereskedelmi és vállalkozói tevékenységét. A lappoknak is kedvezményeket ígértek, ha azok felhagynak vándorló életmódjukkal. A régi életforma háttérbe szorulása elősegítette a vegyes házasságokat és az oroszosodást. 1924-től a szovjethatalom falutanácsokat és kolhozokat hozott létre, megkezdődtek a repressziók a kulákoknak kikiáltottakkal szemben, megszüntették a lappok téli szállásait, új, központi településeket létesítettek. Hatalmas területek kerültek a nehézipar és a hadsereg kezébe.

 

A művelődés területén azonban történt előrelépés is, terjedt az írni-olvasni tudás. 1933-ban latin betűs irodalmi nyelvet hoztak létre a lappok számára, melyet aztán 1937-ben egyszerre megszüntettek. 1933-ban 17 iskolában folyt lapp nyelvű oktatás. Murmanszkban lapp tanítókat is képeztek. A második világháború után felgyorsult az oroszosodás, amit elősegített az élet átszervezése, az életmód megváltozása. Kevés a munkalehetőség, az alkoholizmus népbetegségnek számít. Az ipari hulladék, a nehézfémek és a savas esők mind kilátástalanabbá teszik a helyi lakosság életét. 1989-ben a murmanszki körzetben 1990 lapp élt, akiknek 42,2%-a beszélte még anyanyelvét. Jelenleg az alsó tagozaton maradt néhány lapp óra az oktatásban. Az 1980-as években felelevenítették a 30-as években létrehozott irodalmi nyelvet, de most már cirill betűkkel.

 

Norvégiában a 20. század elején jelentek meg a számik első szervezetei, amelyek a földhasználati jogért és a norvégosítási politika ellen küzdöttek.

 

1944 őszén a szovjet–finn fegyverszüneti egyezmény értelmében a finnek megtámadták a visszavonuló német csapatokat, amelyek aztán bosszúból szinte az egész Lappföldet felégették. Ezzel egyidejűleg az ortodox koltta-lappok áttelepültek Finnországba, mivel a határok megváltozásával nem akartak a Szovjetunióhoz kerülni.

 

A második világháború után Finnországban és a két skandináv országban javult a lappok helyzete, s ezzel párhuzamosan – főleg az 1960-as évektől – erősödött a lappok nemzeti öntudata.

 

1950–51-ben Norvégiában és Svédországban egységes irodalmi nyelvet hoztak létre a számik részére.

 

1953-tól Finnországban és a skandináv országokban számi konferenciákat rendeznek, 1956-tól pedig 15 tagú Számi Tanácsot hoztak létre, amelyben 1992-től az oroszországiak is képviseltetik magukat. 1974-ben megalapították a Számi Intézetet. A két skandináv országban és Finnországban külön számi parlament (vagy népgyűlés) működik. A 90-es években olyan nyelvtörvények születtek, melyek bizonyos mértékig a hivatalos nyelv státusát biztosítják a számi nyelvnek. 1986-ban a számi konferencia elfogadta a számi nemzeti zászló és himnusz használatát. Sokat javult az utóbbi évtizedekben a számi nyelvű iskolai oktatás helyzete is. Hírlapok, folyóiratok, könyvek jelennek meg számi nyelven, vannak saját rádió- és televíziós műsoraik is. A számik 1976-tól tagjai a Természeti („Őslakos”) Népek Világtanácsának (WCIP). Jelenleg talán legnagyobb problémájuk a Lappföld földjeire és vizeire való tulajdonjoguk elismertetése.

 

forrás: finnugor.elte.hu